Invito Társasjáték! | Harry Potter: Roxforti csata

A varázslóvilág első kötetei bár már több 20 éve láttak napvilágot, a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend a Harry Potter-univerzum. Azonban sokáig kellett várni egy olyan játékra, amit nem csak leöntöttek az instant HP-fílinggel, hanem visszaadja a könyvek vagy a szintén nagy sikerű filmek hangulatát, és mellette izgalmas mechanikájú és modern is egyben.

A Harry Potter: Roxforti csata tökéletesen ötvözi ezeket az elvárásokat, nem véletlen tartják a legnagyobb társasjátékos fórumon, a BoardGameGeeken a legjobb HP-tematikájú játéknak. Sőt, a megjelenése utáni évben rögtön elnyerte az amerikai Mensa éves társasjátékos díját! Ezen információk birtokában kíváncsian vártam, mit rejt a roxforti utazóládát mintázó, hangulatos doboz (Alohomora!).

A dobozbontást követően rögtön egy ízléses, de meglepően vékonyka játékszabály és egy Tekergők Térképét idéző játéktábla fogad. Ha mélyebbre ásunk a tágító bűbájjal ellátott dobozban, az insertben még 7 kisebb dobozka csücsül. Ezek rejtik a játék esszenciális eszközeit: a kártyákat.

A játék nem kapott saját illusztrációt, ami egyáltalán nem is baj: javarészt a filmekből kivágott fényképek ékesítik a lapokat, amikhez nagyon jól választottak betűtípust, háttérmintát: igazán a roxforti padokban érezhetjük magunkat játék közben. A karton tokenek (sebzés- befolyás- és életjelölők) kinyomkodva érkeznek, strapabíróak. Külön öröm, hogy a gonosz irányítás jelölők, amik ellenfeleink befolyását hivatottak jelezni a helyszíneken, fémből vannak. Apróságnak tűnik ugyan, de így nem csak átvitt értelemben van súlya, amikor felhelyezünk egy sötét jegyet az Abszol útra például.

A Roxforti csata kooperatív játék. Négy hős közül választhatunk karaktert (Harry, Hermione, Ron és Neville), és bár eleinte ráugorhatunk a kedvencünkre, a később érdemes mérlegelni, hogy Hermione vagy Neville kerüljön be a csapatba, ha nem négyen játszunk. A játék legnagyobb erénye ugyanis a változás! Bár nem legacy (azaz egyszer végigjátszható) játékról van szó, bizonyos elemeiben nagyon hasonlít azokra.

A játékot 7 részre osztja (mint a könyvek, sőt inkább mint a horcruxok!) a benne található 7 doboz. Ezek nem különálló fejezetek, hanem a nehézségi fokozatot mutatják. Ugyan a dobozokban található kártyák szereplői nagyjából kronológiai sorrendben abba a fejezetbe kerültek, amelyik könyvben színre lépnek, a felosztás lényege elsősorban a tanítás. A játék nagyon szépen oktatja saját magát. A szabálykönyv is ezért annyira rövid, mert abban csak az első játék alapszabályai olvashatók, a többit a dobozokban található kiegészítőkről tanulhatják meg a varázslótanoncok. Fokozatosan vezet be minket a világába, ami kifejezetten vonzóvá teszi a családi játékok között.

Az alapmechanika egyszerű (olyannyira, hogy a szabály az első oldalon jelzi is: aki tapasztalt pakliépítés terén, ne is bajlódjon az első két játékkal, rögtön keverheti az 1–3. dobozt): minden játékos 10 kártyával kezd, amiből 7 Alohomora! varázslat, a maradék három pedig a hős saját „felszerelése”: egy szövetséges (Harryé például Hedvig) és két tárgy (Hermione egy időnyerővel és Bogar Bárd meséivel a kezében kezd neki a játéknak). Ezekkel a kártyákkal szerezhetünk sebzést, amivel az ellenünk törő gonoszok életerejét csökkentjük, vagy esetleg befolyást, amivel újabb kártyákat szerezhetünk a piacról, ahol mindig hat kártya közül válogathatunk.

A játékos a körében a saját paklijából húz fel 5 lapot, és igyekszik mindet fel- és kihasználni: a köre végén ugyanis köteles eldobni minden nem használt lapot és jelölőt egyaránt. Első hallásra ez elég kegyetlen szabály, de miután lefolyt az első körünk, rájöhetünk, hogy amúgy sem nehéz mindent elszórni.

Ezzel a módszerrel kell az első játékban legyűrnünk a Crak-Monstro párost, Draco Malfoyt és Mógus professzort, akik megteszik azt a szívességet, hogy egyesével támadnak ránk, mint a Bud Spencer-Terrence Hill filmek gonoszai. Ne áltassuk magunkat, nem lesznek minden játékban ilyen kegyesek, ezt előre vetíti a játéktáblán felrajzolt három gonosz helye! A körben mindig a gonoszok támadnak előbb: először felfordítunk (jó esetben csak) egy sötét varázslat kártyát, ami hatással lehet ránk, de játékostársainkra is, majd érvényesítjük a gonosz egyedi képességét. Ezután lehet csak a begyűjtendő sebzésjelölőket számolgatni.

A gonoszok egyébként legtöbbször a játékosok életerejére fenyegetőek, amiből mindenki 10-es értékkel kezdi a játékot. Szintén a játék családbarát oldalát erősíti, hogy amint az életerőnk a 0-s szintet eléri, nem kiesünk a játékból, sőt nem is halunk meg, hanem csak elájulunk (mint a jó öreg Stupor! átoktól). Ez is komoly csapás lehet, ilyenkor ugyanis az ájult játékosnak meg kell szabadulni minden esetlegesen felhalmozott sebzésétől és befolyásától, valamint el kell dobnia a kezében tartott kártyák (páratlan szám esetén kisebbik) felét a dobópaklijára. Ne legyen illúziónk: ez igen gyakran elő fog fordulni a játék során, főleg 3 vagy 4 játékosnál!

Fel kell készülni tehát minden eshetőségre, és ebben segít a pakliépítés. Bár az első játék során nagyon hasonlóak lesznek a lapok, a későbbiekben roppant fontos lesz figyelembe venni a karakterünk képességét, jártasságát egy-egy kártya megvételekor. A pakli kellemesen bő, minden játékalkalommal más kártyák bukkannak majd fel, és emiatt újabb és újabb stratégiákat kell kidolgoznunk a siker érdekében.

A játék kétféleképpen érhet véget. A gonoszok győzelmi feltétele, hogy uralják az összes játékban lévő helyszín kártyáját a gonosz irányítás jelölők felhelyezésével: ezt vagy sötét varázslatokkal, vagy a játékosok ájulásával tehetik meg, vagy némely gonosz esetében… csak úgy, mivel ennyire erős a mágiájuk. Amint az utolsó jelölő is felkerült az utolsó helyszínkártyára, sajnos nem bírtunk a gonosz erőkkel. Ha viszont ki tudunk osztani annyi sebzést, amennyi a gonoszkártyák alsó sarkában lévő szív alakban van feltüntetve, akkor legyőztük őket, és amint minden játékban lévő gonosszal így tettünk: a varázsvilág megmenekült!

A játék legnagyobb erénye számomra a hangulata. Tökéletesen adja vissza a könyvek világát, és ezzel magába szippantja a rajongót. Azonban azok számára is élvezetes, akik nem Potterheadek: nem egyszer játszottam a megvétele óta új társaságokkal, akik nem mélyültek el nagyon sem a Harry Potter-univerzumban, sem a társasjátékok világában, és így is mindenkinél nagy sikert aratott.

Pár perc alatt sikerült túljutni a szabálymagyarázaton, és akikkel nemcsak az első, hanem a többi játékot is lejátszottuk, azokon látszott, hogy felcsillan a szemük egy-egy újdonsült lapnál, milyen jó kombinációkat pakolhatnak össze velük a paklijukban (én például legtöbbször Ront preferáltam, és nem egy gonosz legyőzésével dicsekedhettem a kártyahúzós szövetségesek plusz nagy sebzést adó kártyák kombójával). A játékot így jó szívvel tudom ajánlani akár kezdő társasosoknak, akár gémereknek, és a dobozon feltüntetett 11 éves kortól eltérően szerintem már 9 évesek is nyugodtan leülhetnek velünk megmenteni a Roxfortot. Készen álltok?! Akkor pálcát szegezz, és ismételjétek hangosan és nagyon tisztán: Alohomora!