Nem jutott még messzire, mikor meglátott egy csapdába esett rókát. Fehér bundája teljesen beleolvadt a hóba, és talán észre sem vette volna, ha lábát nem borítja vér. Helen közelebb merészkedett, de óvatos volt, nem akarta, hogy a jószág megharapja őt. - Ne félj tőlem, kislány – mondta a róka – Ha segítesz nekem kiszabadulni a csapdából, nem haraplak meg. Helen így már magabiztosabban lépett a rókához, és megvizsgálta a csapdát. Úgy látta, hogy késével szét tudná feszíteni a két felét, és ha sikerül kiékelnie egy bottal, akkor a róka ki tudná húzni a lábát. Megfontoltan dolgozott, nehogy a csapda hirtelen újra összecsattanva ismét megsértse szegény róka lábát, vagy akár az ő kezét. Egyre nagyobb és nagyobb lett a nyílás, míg végül a róka ki tudta húzni a lábát. Gyorsan arrébb is ugrott…majd nem sokkal odébb összeesett a hóban. - Nem tudsz tovább menni, amíg össze nem szedted magad - mondta a lány. Jól felkészült az útra, így kötszernek való is volt a zsákjában. Ebből kivett egy darabot, és nekilátott, hogy bekötözze a róka sebét. A róka gyanakodva méregette a kötést. – Így nem tudok majd vadászni – mondta. - Akkor velem fogsz utazni, míg meggyógyulsz – mondta a lány, és egy darab sajtot nyújtott a rókának. Tudta, hogy megfontoltnak kell lennie, hiszen csak egy emberre elegendő élelmet csomagolt. De úgy gondolta, egy róka biztosan nem eszik annyit, hogy bármelyikük is éheznie kellene. - Láttál errefelé szörnyeket? – kérdezte a rókától. - Az erdő ezen a részén élő szörnyek nem okoznak gondot – válaszolt a róka, és összecsattitotta éles fogakkal teli állkapcsát. Az éjszakát az erdőben töltötték. Helen gallyakat gyűjtött, és tüzet gyújtott, hogy melegen tartsa őket, majd néhány gally segítségével a takaróból kis sátrat készített. Reggel folytatták útjukat a favágó ösvényét követve, az erdő mélyére. Egy tó mellett álltak meg ebédelni, és Helen a rókának adta a sajtot, ő pedig almát evett. A lány a tó jégbe dermedt vize mellett egy hattyút pillantott. Hozzá is óvatosan közelített, nem akarta megijeszteni a nagy madarat, de a hattyú ahhoz is túl gyenge volt, hogy a közeledő lányra emelje a tekintetét. Ahogy közelebb ért, Helen észrevette, hogy a lábát vastag jég borítja, ezért nem tud mozogni. - Vizet – krákogta a madár, mire a lány elővette kulacsát, melyet a kabátja alatt tartott, és egy kis kenyeret is, hogy a hattyú gyorsabban visszanyerje az erejét. - Hogy ragadhattál a tóban, te butuska hattyú? – kérdezte a róka, míg Helen egy kis tüzet gyújtott. A hattyú a rókára meredt. – Ha éppen tudni akarod – kezdett hozzá a beszédhez – hirtelen vihar csapott le a tóra. Elégedetten úszkáltam, mikor a víz elkezdett megfagyni körülöttem. A partig is alig értem el, mielőtt a jég megfogott volna. Ahogy a hattyú beszélt, Helen felmelegített néhány követ a tűznél. Majd fogta kését, kipiszkálta vele a köveket a lángok közül, és kesztyűjével a jégre fektette őket. Helennek megfontoltnak kellett lennie, nehogy a frissen előbújt fűszálak is lángra kapjanak, de lassan a jég megolvadt a hattyú lába körül, és a madár ismét szabad volt. Ahogy a hattyú sántikálva odébb botladozni a parttól, Helen gyorsan átgondolta, van-e elegendő élelmük a hattyú számára is. - Velünk kell jönnöd, míg meg nem gyógyulsz – mondta a hattyúnak, aki egyetértett – Láttál errefelé szörnyeket? - Olyat nem, amitől félnék – válaszolta a hattyú – Erős a szárnyam, és gyors a csőröm!
