- Mit fogunk most tenni? – kérdezte a hattyú.
- Elmegyünk, és beszélünk a királynővel – mondta Helen, és megszorította zsebében a tükröt, mire a kígyócska megnyugtatóan a csuklója köré tekeredett.

Kevesebb időbe telt elérni a palotát, mint a boszorkányhoz vezető út volt. Ha az emberek furcsán is néztek rá amiért egy rókával, egy hattyúval és egy kígyóval utazik, nem kérdezősködtek. Helen kivárta, míg sorra került, és a királynő színe elé járulhatott.
Ahogy belépett a trónterembe, rengeteg kincs tárult a szeme elé, amelyhez foghatót még sosem látott. Tisztelettudóan térdet hajtott a királynő előtt.
- Milyen híreket hoztál nekem, gyermekem? – kérdezte a királynő metsző, jéghideg hangon.
- Találkoztam a boszorkánnyal – mondta Helen nyugodtan – Azért késlelteti a tavaszt, hogy távol tartsa a pillangókat a birodalomtól, amíg legyőzzük a szörnyeket.

A királynő kacagása betöltötte a termet, de ebben a nevetésben szemernyi vidámság sem volt.
- És mégsem tesz semmit, hogy eltávolítsa a földjeinkről ezeket a rémségeket! – vágott vissza.
- Nem, királynőm – mondta Helen, ahogy előhúzta a tükröt a zsebéből – Mivel azt mondta, neked magadnak kell elküldened őket.

A királynő királynő haragjában a lány felé indult, de a hattyú kitárta szárnyait, és odarepült, hogy megvédje őt. Helen felemelte a tükröt, és a királynő belenézett. A tükörben pedig meglátta az igazságot: hogy az ő félelme teremtette a szörnyeket! A pillangói szenvedtek a kétségbeeséstől, hogy soha nem lesznek szabadok. De a királynő félt, hogy örökre elveszíti őket, így nem engedte, hogy elrepüljenek. A tükörben meglátta, hogy a félelem és a kétségbeesés olyan erős varázslatot hozott létre, mely alakot adott a szívében lakozó sötétségnek – és az szörnyek formájában az országra szabadult.

Egy könnycsepp gördült le a királynő arcán, és a hattyú ezúttal hagyta, hogy Helenhez lépjen.
- Sajnálom, gyermekem – mondta a királynő, és a pillangók kertjéhez vezette a lányt és társait.

Az őrök megpróbálták visszatartani, mert nem tudták mire vélni a dolgot, de a királynő mégis szélesre társa a kert kapuit, és az üveg mögül már nem szörnyek, hanem gyönyörű, csillogó szárnyú pillangók repültek ki a melegen sütő nap fényébe. Helen és a királynő nézte az elszálló pillangókat, és mire az utolsó is kiröppent, az idő szinte balzsamossá vált.

Helen nem fogadta el a felajánlott fele királyságot, de a királynő nem engedte, hogy üres kézzel távozzon. Kiválasztott hát egy szép ezüst csészét, és megígérte a királynőnek, hogy időről időre ellátogat majd hozzá, hogy tanácsával segítse. Mikor a lány hazaért, apja már az ajtóban várta.

Vége